A festék száradásáról szóló film a kortárs művészet és a kísérleti filmek világában különleges helyet foglal el. Az ilyen típusú film gyakran a művészet, a médium és az idő fogalmával foglalkozik, és szándékosan próbálja megkérdőjelezni a nézők elvárásait és türelmét.
Andy Warhol, az amerikai pop art egyik legismertebb alakja, készített egy filmet, amely a festék száradását mutatja be. Ezt a filmet gyakran említik példaként a kísérleti filmek és a konceptuális művészet világában. Warhol sokszor készített olyan műveket, amelyek kihívást jelentettek a hagyományos művészeti értékekkel és a nézők elvárásaival szemben. Ezek a filmek, beleértve a festék száradását bemutatót is, gyakran a művészet és a mindennapi élet határainak feszegetésére irányulnak, és arra késztetik a nézőket, hogy kérdőjelezzék meg azokat a feltételezéseket, amelyek alapján egy művészeti alkotást értékelnek.
De nem csak Warhol foglalkozott a festék száradásának lélektanával. Charlie Shackleton is felvette a témát, de teljesen más indokkal.
Charlie Shackleton valóban készített egy filmet a festék száradásáról. A film címe „Paint Drying”, és az a célja, hogy kritikát fogalmazzon meg az Egyesült Királyság korhatár-besorolási rendszerével, a British Board of Film Classification (BBFC) szabályaival szemben. A projekt célja az volt, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy minden filmet, amit a brit mozikban szeretnének bemutatni, át kell esnie a BBFC értékelési folyamatán, ami költséges lehet a filmkészítők számára.
Shackleton a Kickstarteren gyűjtött pénzt a film finanszírozására, és a gyűjtött összeg alapján határozta meg a film hosszát. A „Paint Drying” végül egy 607 perces, azaz több mint 10 órás film lett, amelyet a BBFC-nek teljes egészében meg kellett néznie és értékelnie kellett. Ez a film nem a művészi tartalma miatt vált ismertté, hanem inkább mint egy kreatív tiltakozás és szatíra a filmértékelési rendszerrel szemben.