És azt tudtad, hogy nem feltétlenül te vagy feledékeny, amikor átmész a másik szobába, és hirtelen nem tudod, miért mentél oda?
Erre van egy érdekes pszichológiai magyarázat: ezt gyakran ajtó-effektusnak vagy eseményhatár-jelenségnek nevezik.
Az agyunk nem folyamatos filmként tárolja az élményeinket, hanem kisebb „jelenetekre” bontja őket. Egy helyzet, egy szoba, egy beszélgetés vagy egy konkrét feladat mind külön kis egységként működik a fejünkben. Amikor kilépünk az egyik helyiségből és belépünk egy másikba, az agy ezt sokszor úgy értelmezi, mintha új esemény kezdődne.
Ez azért fontos, mert a rövid távú emlékezetünkben éppen ott van az aktuális cél: például „be kell hoznom a telefontöltőt”, „meg kell néznem a mosást”, „ki kell venni valamit a hűtőből”. De amikor átlépünk egy ajtón, megváltozik a környezet, új ingerek jönnek, és az előző szobához kötődő gondolat könnyebben kiesik a munkamemóriából.
Ez nem azt jelenti, hogy az ajtó varázslatos módon törli az emlékezetet. Inkább arról van szó, hogy az agyunk nagyon erősen használja a környezetet emlékeztetőként. Ha visszamész abba a szobába, ahonnan elindultál, gyakran azért ugrik be újra a cél, mert ugyanazok a tárgyak, fények, hangulatok és helyzeti jelek újra előhívják az eredeti gondolatot.
Ez a jelenség jól mutatja, hogy az emlékezetünk nem olyan, mint egy számítógépes mappa, ahol minden szépen, változatlanul el van mentve. Sokkal inkább helyzetfüggő rendszer: az agyunk azt próbálja megjegyezni, ami az adott pillanatban fontos, és közben folyamatosan alkalmazkodik az új környezethez.
Vagyis amikor belépsz a konyhába, és nem tudod, miért mentél oda, nem biztos, hogy öregszel. Lehet, hogy az agyad egyszerűen új „jelenetet” nyitott, az előző gondolat pedig átmenetileg háttérbe került.
Ezért működik sokszor a legegyszerűbb trükk: menj vissza oda, ahonnan elindultál. Nem babona, hanem az emlékezet környezetfüggő működése.
Szóval legközelebb, amikor tanácstalanul állsz a másik szobában, nyugodtan mondd:
Nem én vagyok szétszórt. Csak az agyam eseményhatárt érzékelt.